.: Speaker Attack :.

Nem igazán jön be, amit a Deep Dish duó az elmúlt egy-két évben produkál, kicsit elmentek a populárisabb, slágeresebb vonal felé, ami nekem annyira nem fekszik. A következő muzsika is ilyen, de valamiért annnyira, de annyira tetszik! (Még néhány napig, aztán valószínűleg ez is a könyökömön jön majd ki.)

Miután lerágtam, mind a tíz ujjamról a körömöm, s úgy ugráltam a tv előtt, mint egy veszett egér, megszületett a férfi 1000 m-es K-2 döntőjének eredménye. Dani és Dávid miután 500-on még az első helyet bitorolták, végül nyolcadikként értek célba a milánói kajak-kenu eb-n. A közvetítő szerint (akivel teljes mértékben egyetértek) ez is kiválló eredmény, hisz nagyon fiatalok, ez volt első felnőtt világversenyük, van idejük még bizonyítani. Én rettentően büszke vagyok rá, és elmondhatatlan érzés volt látni őt a rajtnál... Bevallom, nem sok kellett ahhoz, hogy eltörjön a mécses. :) Nemrég beszéltünk telefonon. Szerencsére nincsenek elkenődve, igazság szerint az elsődleges céljuk a döntőbe jutás volt, ami ugye sikerült is. Most viszont... alig várom, hogy hazaérjen, és végre megölelhessem!

Töredelmesen bevallom, megint rákattantam kicsit a már korábban is említett számítógépes játékra (WoW), így az, hogy végülis hosszú szünet után ma itt kötöttem ki, részben annak tudható be, hogy szarakodik a netem, s folyamatosan kidob a játékból. :) Másrészt viszont számtalan mesélnivalóm van...

Szakdoli:

Leadva. A bírálat még nem született meg, de nem hivatalos infók szerint az egyik (mellesleg éppen az, amitől jobban tartottam) 4-es lett. Államvizsga valamikor júniusban. Pontos időpontot még erről sem tudunk. Igen, még mindig elég nagy a fejetlenség odabenn.

Nyár:

Az itt van. És ezzel együtt a tervek is megszülettek már a szünidőre nézve. Ha minden jól megy valamikor augusztus vége felé meglátogatjuk D. édesanyját Angliában, valamint tervezünk egy olaszországi kiruccanást is a Garda-tóhoz. Júliusban pedig - míg D. folyamatosan edzőtáborozik és versenyez - valószínűleg bevállalok valami kis nyári munkát.

Amúgy:

Amúgy meg remekül indul a nyár. Jelenleg a "nem is lehetnék ennél boldogabb" állapotban vagyok. Bár D.-t ritkán látom (ami alapjában véve ugye nem lenne jó), örülök, mint majom a farkának. Épp Milánóban van a felnőtt kajak-kenu eb-n, és ma délelőtt kaptam meg tőle az sms-t, miszerint benn vannak a döntőben, azaz, holnap délelőtt fél 11 körül az EuroSporton láthatom, ahogy versenybe száll az éremért. Na de miért is titkolózzak tovább? Szorítsatok a Pauman Dániel - Tóth Dávid kajak párosnak első felnőtt világversenyükön!! :)

(Van egy olyan érzésem, hogy ezt a bejegyzést Bunny is nagy örömmel olvassa, ha erre téved.) :)

Kicsit el vagyok havazva, ezért a nagy csend. Na meg nem is igen tudnék mit írni azon kívül, hogy a szakdolimmal kapcsolatban nyavajgok. De már csak 2,5 hét, és vége.

Úgy érzem, meglesz. Még annak ellenére is, hogy a dolgok kissé összeesküdtek ellenem. A számítógépem úgy egy hete bemondta az unalmast. A legjobbkor, ugye... Úgyhogy azóta - pl. most is - apával osztozom a laptopján, ami nem valami kényelmes, dehát ez van. A könyvtár igazgatója, akivel mindenképp beszélnem kellene ahhoz, hogy megkapjam a kellő infókat és folytatni tudjam a munkát, tegnap már másodjára mondta le a találkozónkat. Úgy néz ki - lekopogom - hétfőn végre tud rám szakítani egy kis időt, és elbeszélgethetünk a könyvtárfinanszírozás és árképzés rejtelmeiről. A TO-n kedves tanulmányi előadónk közölte velünk, hogy nem engedélyezi a plusz 2 hetet a leadásra, amit mellesleg a tavalyiak, s talán az összes előző évfolyam megkapott, és hát szó, ami szó, mi is számítottunk rá. Dani pedig Sevillában már több, mint két hete. Ami jó is meg rossz is. Jó, mert tudok (tudnék) a diplomamunkámmal foglalkozni, rossz viszont, hogy egyre jobban hiányzik, és még 10 nap, míg megérkezik. Az e havi telefonszámlámtól meg már előre félek...

D.-nek csináltattam, a 2 éves évfordulónkra. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá! :)

Igen, egy kicsit el vagyok tűnve. Ennek oka: egyre közeleg az a bizonyos határidő, és egyre jobban eluralkodik rajtam a pánik.

Tegnap volt a tavaszi félév első órája, így összefutottam néhány rég nem látott csoporttárssal. Beszélgettünk. Főleg sulis dolgokról, államvizsgáról, szakdolgozatról, a főiskolán uralkodó fejetlenségről... Némileg megnyugtatott, hogy nem csak én vagyok betojva, és hogy egyesek még nálam is kevesebbet tettek az ügy érdekében. Nem mintha ez segítene rajtam, de mégis jó érzéssel tölt el. Amúgy ugyan lassan, de azért haladok. A magyar szakdogám - ha minden jól megy - néhány napon belül elkészül. Az első változat legalábbis, mert valószínűnek tartom, hogy még azért lesz mit korrigálni, miután átolvasta a témavezetőm. A könyvtár szakdoga állapota elég lesúlytó egyelőre. A minimum 30 oldalas terjedelemből eddig 8-at sikerült teljesítenem. Mindegy, majd lesz valami, nem nyavajgok...

Egyébként az első tanítási napom a fősulin elég érdekes volt, szörnyen elszoktam attól, hogy 1,5 órán keresztül ülök egy előadáson és jegyzetelek. Ráadásul a téma is elég fura volt: az emberi agy működéséről tanultunk, ami kissé meglepett, hisz elvileg egy nyelvészeti órán ültünk éppen. De jó volt. Megtudtam például, hogy ambidexternek nevezik, a tökéletes kétkezességet. Ambidexter. Annyira tetszik ez a kifejezés! :) Az apukám majdnem ambidexter. Ha tökéletesen nem is, de kétkezes.

Hazafelé a vonaton beszélgettem egy leányzóval (szintén csoporttárs), és elmesélte, mit vesznek idén a Világirodalom 1960-tól előadáson (én már teljesítettem). Ki volt akadva a kötelező irodalmak listáján (többek közt Sylvia Plath: Üvegbura, Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger, előbbihez még Charlotte Bronte: Jane Eyre). Hát nem tudom. Amikor én felvettem ezt a kurzust, emlékeim szerint mi csupa lágerirodalmat vettünk. Százszor jobban örültem volna az előbb említett műveknek!

Amúgy semmi érdemleges. Jelenleg dögunalom az életem. Szilveszter óta a családomon és a barátomon kívül nem találkoztam szinte senkivel, maximum futólag. Ami elég gáz, tekintve, hogy azóta már több, mint 2 hónap eltelt. Írom a szakdogát, ha nem, akkor meg felesleges marhaságokkal töltöm az időm, s közben azt tervezgetem, mit fogok csinálni, ha túl vagyok ezen az egészen. Ami eddig megfordult a fejemben:

• Találkozom Ági barátnőmmel, megbeszéljük az élet nagy dolgait és közben elfogyasztunk jó pár üveg bort. (Nem vagyok egy nap piás, de mostanában úúúgy kívánom az alkoholt.. )
• Olvasok, olvasok és olvasok.
• Elmegyek valami zenés-táncos mulatságra és jól kitombolom magam.
• Lehet, hogy veszek egy WoW kártyát és engedek egy kicsit játékfüggőségemnek is.
• Elkezdem böngészni az álláshirdetéseket.
• Megnézem azokat a filmeket, amiket már régóta szeretnék, csak eddig "nem volt rá időm".

Rég nem írtam. Ez részben talán annak köszönhető, hogy néhány napja miután összehoztam egy szép hosszú bejegyzést, a b13 „jóvoltából” egy pillanat alatt semmivé lett. Kissé felbosszantott a dolog, így egy ideig ahhoz sem éreztem kedvet, hogy egyáltalán ránézzek az oldalra. Másrészt viszont az is igaz, hogy nem sok említésre méltó eseményt tudhatok magam mögött az elmúlt időszakban.

Nagyrészt itthon voltam. Olvastam, angoloztam vagy a szakdolgozatom oldalszámait igyekeztem gyarapítani, több-kevesebb sikerrel. Péntek kivételével. Amikor is bátyámnál voltam (öcsém és kedvenc unokatestvérem társaságában). A héten egyedül volt otthon, a barátnője Pécsett vizsgázott, így gondoltuk, meglátogatjuk, s csinálunk egy amolyan „tesós” estét, mint régen sokszor. Jó volt, enyhe nosztalgiával töltött el az este, és rájöttem arra is, hogy nagyon hiányzik a bátyám. Régen, amikor még itthon lakott velünk, folyton együtt buliztunk, közös volt a baráti társaság, szinte mindent tudtunk egymásról. Ma már kicsit „idegennek” érzem, pedig szinte minden nap benéz hozzánk, ha csak öt percre is. De valahogy mégsem ugyanaz. Kicsit eltávolodtunk egymástól, s furcsa mód talán valamelyest átvette a helyét öcsike, aki akkoriban szinte non-stop a számítógép előtt ült, s szinte semmilyen kapcsolatunk nem volt egymással. De legalábbis nem volt jellemző, hogy megbeszélnénk egymás dolgait. Na meg persze D.-nek is nagy szerepe van ebben. Egy új baráttal együtt jár egy új társaság is, és – tudom, nagyrészt az én hibámból – a régi cimborák ez által hanyagolva lettek, olyannyira, hogy van, akivel hosszú-hosszú ideje nem találkoztam.

Igazából nem bánt a dolog, remekül érzem magam úgy, ahogy most vagyok, de aznap este, amikor bátyámnál aludtam, eszembe jutott, hogy bizony nagyon szívesen viszontlátnám őket. Érdekes ez az egész. Mintha az emberi élet valóban több, egymástól éles határvonalakkal elkülönülő szakaszokra épülne, és ezeken a határokon lehetetlen, de legalábbis nagyon nehéz átkelni újra.

Megjött a mail:

"Ez így már sokkal jobb, álljon neki az érdemi munkának, és minél előbb jelentkezzen."

(Valahogy nem lettem boldogabb.)

Befejeztem a Prozac-országot. (Merthogy ezt olvastam az utóbbi napokban.) És rájöttem, hogy nekem most valami vidám kell, valami ösztönző, valami olyan, amitől telis-tele leszek energiával. Vagy egyáltalán semmi. Mert:

- ha Kill Billt nézek, szamurájkardozni akarok és japánul tanulni

- ha Joanne Harrist olvasok kertészkedni akarok és sok-sok bort inni

- Elzabeth Wurtzeltől hajlamos vagyok magam is valami depressziófélébe esni (legalábbis az elmúlt néhány nap ezt igazolja)

Nem akarok gondolkodni. Csak dolgozni, dolgozni, dolgozni, mint egy gép.

Ma nem vagyok jól. Sem fizikailg, sem lelkileg. Egész nap, szünet nélkül fájt a fejem, pedig két algopirint is bevettem az enyhítése érdekében. Hiába. Voltam angolon, de mintha ott sem lettem volna. Moncsi hívott buliügyben. Leráztam. Akkor csak menjek át beszélgetni. Leráztam. És közben azon töprengtem, hogy miért? Miért nincs kedvem senkihez? Annak ellenére, hogy közben meg írtó egyedül érzem magam. Az utóbbi időben nem beszélgetek szinte senkivel az öcsémen kívül. Jó, persze, D.-vel igen, napjában többször is, telefonon, de az nem ugyanaz. Kezdek hasonlítani 2 évvel ezelőtti önmagamra.. de ebbe jobb nem belemenni. A lényeg, hogy valami nem oké.

Úgy egy órával ezelőtt megpróbáltam felhívni D.-t. Nem vette fel. Hívtam megint, de semmi. Talán 4-szer, 5-ször is próbálkoztam kisebb szüneteket hagyva a csörgések között, s közben az járt a fejemben, lehet, hogy ez megint egy meglepetés. Lehet, hogy már úton van felém, és ezért nem veszi fel a telefont. Nem akarja, hogy meghalljam az utazás zaját, az autópálya moraját. Már a kocsi hangját is beképzeltem, ahogy leparkol a házunk előtt, amikor végre hívott. Vácról. A szobájából. Beszéltünk, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva borzasztó csalódott voltam. Ok nélkül, hisz szó se volt arról, hogy ma meglátogat, és egyébként is, nevetséges, hogy ez jut előszőr az eszembe, amikor számtalan más magyarázata lehet annak, ha valaki nem veszi fel a telefont. Miután letettük, megint megjelent az az utálom-gombóc a torkomban és már potyogtak is a könnyeim.

Erre megijedtem magamtól, és beálltam a zuhany alá.

Azt hiszem, kezdek bekattani.

De még nincs nagy baj. Még tudok rajta mosolyogni.

(UNKLE - Burn My Shadow)